Lettországi misszió 2008.szeptember 12-21.

Nem is tudom, hol kezdjem a beszámolót. Talán ott, hogy a kiutazásom előtti vasárnap Istentiszteleten a pesti gyülekezetem imádkozott értem, felkent a missziós útra. Ez nagy élmény volt és később az amerikai misszionárius társam úgy fogalmazta meg, hogy mi most erre a feladatra ki lettünk választva, el lettünk különítve. Bár nem azzal a tudattal indultam el, hogy különlegesebb keresztény vagyok a többi hívőtársamnál, mert most éppen missziós útra megyek – mert szerintem minden ember, aki Jézus követője, folyamatosan misszionárius – de mégis jó érzés volt ez a külön megkülönböztetés, felkenés erre a feladatra. Indulásom napja péntek volt, a repülő 18:15-kor indult, és én még aznap dolgoztam. Fél 4-kor jöttem el a munkahelyemről és aztán felpörgettett tempóban mentem haza, majd a reptérre.  

A gyülekezet ifije kikísért engem. A becsekkolás után pedig a lelkipásztorral együtt az ifi körbevett engem és imádkoztak értem. Ettől kezdve még jobban éreztem Isten áldását rajtam, és biztos tudatában voltam Isten gondviselésének, jelenlétének. Nagyon köszönöm ezúton is az ifinek, hogy kikísértek, és köszönöm az imákat nekik és mindenkinek egész lettországi utam alatt! Éreztem az imák erejét.

Prágai átszállással repültem, így kétszer is kaptam vacsorát a repülőn. J A második repülőn alig volt utas, így keresztbe fekve aludhattam és kellemes meghittség vett körül. Aztán megérkeztem Rigába éjfélkor, és kiderült, hogy a csomagom Prágában maradt. Mielőtt hagytam volna, hogy ez elszomorítson, tudomásul vettem, hogy ez a Sátán támadása a misszió ellen és Jézus nevében megtagadom a Sátánt, nem hagyom, hogy ez lelombozzon. Leadtam ezért a címet, ahova másnap majd hozhatják a csomagomat. Majd kimentem az ajtón arra a helyre, ahol az érkezkő utasokat fogadják, és rögtön felismertem Toms-t, aki értem jött. Ő és még egy huszonéves srác jött ki elém kocsival. Viccesek voltak. A kocsiban tájékoztattak arról, hogy Riga legveszélyesebb, legszegényebb negyedében van a gyülekezet, ahova fogok menni, én vagyok az egyetlen huszonéves a misszionárius csapatban (még két ember volt 60 év alatti, a többiek mind idősebbek), és ők nem abba a gyülekezetbe járnak. Király! Gondoltam, Isten biztos azért küld oda, mert ott van rám a legnagyobb szükség. És ahogy mentünk az éjszakában Riga belvárosa felé, csodálatos kép tárult elém.

Az egyik épület (ami egy bank) számomra teljesen úgy nézett ki, mint Dubaiban a híres vitorla alakú hotel, és ez nagyon tetszett. Aztán a folyó felett átívelő függőhíd is gyönyörű volt, és a fiúk egy folyómenti ötcsillagos szálloda közvetlen bejáratához vittek engem.

A szálloda gyönyörű volt belülről. Ott találkoztam Jerry-vel, az amerikai koordinátorral, akivel már hetekkel előtte emailes és telefonos kapcsolatban voltam.  Jerry nagyon kedves volt, igazi amerikai úriember, meghívott egy narancsléra a bárban és szívélyesen elbeszélgettünk. Majd megmutatta a szobámat, ami a folyóra nézett gyönyörű kilátással. Jerry megengedte, hogy megegyem a minibárból a Pringles nevű chipset, ami nagyon finom és amerikai élmények fűznek hozzá. Aztán magamra maradtam a szobámban és imádkoztam. Nagyon hálás voltam az Úrnak, hogy újra szállodában lakhatom (és főleg 5 csillagosban), végiggondoltam, hogy négy éve nem aludtam szállodában, két évvel ezelőtt meg minden nap ilyen szobákat takarítottam, de most én lehetek a vendég. Az ágyam hatalmas volt és pihe-puha. Egy hotel szobának sok apró öröme van, és én ezeknek egyenként nagyon örültem és hálás voltam. Hálás voltam Istennek, hogy Lettorszában lehetek, hogy ide hívott engem és itt szolgálhatom őt. Hálás voltam neki, hogy tudom, a csomagom sorsa az ő kezében van, és amikor kell, meg fog érkezni. Hálás voltam a sok új élményért, pedig még csak pár órája hagytam el a megszokott életrendemet.

Aztán másnap reggel találkoztam a többi misszionáriussal, akik mind Amerikából jöttek és két kivétellel mindenki nyugdíjas volt már. Összesen körülbelül tizenöten voltunk. Az egyik bácsi csak járókerettel tud járni és mégis eljött. Hihetetlen! Nagyon kedvesek voltak, örültek nekem és a reggelinél kiderült, hogy mindannyiunkban ugyanaz a vágy van, hogy Jézus üzenetét, szeretetét közvetítsük a lett emberek felé. Nagyon hálás voltam, hogy Jézusért égő szívű emberekkel lehetek együtt. És a reggeliért is, mert nagyon pazar volt, és többek között lazacot ehettem reggelire. J Kis eligazítás után a délelőttöt városnézéssel töltöttem, az egyik missziós társammal együtt átsétáltunk az egyik hídon, majd visszasétáltunk egy másikon. Szeles, hideg idő volt (és nálam csak egy széldzseki volt), de jót beszélgettünk, és még többet láthattam a gyönyörű Rigából.  

Kora délután két fős csapatokra oszlottunk, elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a maga gyülekezetébe szolgálni. Az én misszionárius párom, Herold - egy 64 éves nyugdíjas férfi volt Oklahoma államból. Csak mi ketten maradtunk Rigában, a többiek más városokba mentek.

A gyülekezetbe érve megtudtuk, hogy a szállásunk a fűtetlen (kint kb. 8-10 fok volt) gyülekezet épületében lesz egy-egy irodában a padlón, matracon. Herold nagyon megrémült, hogy ő nem fogja bírni a hideget, ezért neki estére szereztek egy árammal működő kis melegítőt. A gyülekezet épülete egyébként nekem nagyon tetszett. Nagy volt, hatalmas istentiszteleti teremmel, konyhával, ebédlővel, sok irodával, kisebb termekkel. Látszódott, hogy frissen lett felújítva. A központi teremben középen egy nagy kereszt, két oldalt pedig nagy fehér paravánok voltak. Elmondva nem hangzik olyan jól, de különleges meghittséget, Isten jelenlétét éreztem a teremben.

Késő délután megérkezett a csomagom, aminek nagyon örültem. Isten hűséges volt! Kipakoltam és szépen berendeztem a „szobámat”, jót fürödtem a gyüli zuhanyzójában, és jót ettem a gyüli konyhájában (egész idő alatt nagyon jókat ettem J). A gyülekezet épületében van egy állandó porta szolgálat, három portás váltja egymást, és ők 48 órát dolgoznak egyhuzamban. Aznap este Géna nevű idősebb bácsi volt a portás és vele oroszul jól elbeszélgettem, majd imádkoztunk a gyüli nagy termében, és még a Bibliát is elővettük. Ő hívő volt, és nagyon áldott volt ez az esti ima. Ezután lefeküdtem, éreztem, hogy Isten megmelegíti a szobámat és elaludtam.

Másnap kiderült, hogy ebben az épületben két gyülekezet működik. Vasárnap délelőtt két alkalommal az orosz gyülekezet jön össze, este 6-kor pedig a lett. A lett gyülekezet hívott minket, aminek jelenleg nincs lelkipásztora, pont ottlétünkkor neveztek ki két előljárót. A gyülekezet gondoka hívott minket úgy, hogy a többiek nem is nagyon tudtak érkezésünkről. A gondnok egy elég gondterhelt ember és nem ismeri fel igazán a helyzeteket. Így vasárnap mindenki, mind az orosz gyülekezet lelkipásztora, mind az újdonsült lett előljárók, mind a két gyülekezet tagjai és mi (Herold és én) szembesültünk a ténnyel, hogy mi jöttük missziózni és senki sem készült ránk. Azért Isten előtt semmi sem titok, Őneki semmi sem meglepetés, ezért ő gondoskodott róla, hogy legyen szolgálati lehetőségünk. Mivel előre tervezett programok nem voltak a hétre, az előljárók és gyülekezeti tagok rögtönöztek programokat, szolgálatokat, az emberek segítségünkre sietttek.

Az orosz istentiszteleten bizonyságot tettem oroszul, ami nagy élmény volt számomra is és a gyülekezet számára is. Nagyon áldott volt az istentisztelet, meg voltam hatódva a dicsőítéstől, mert olyan dalokat énekeltek oroszul, amiket magyarul és angolul már jól ismerek, de oroszul hallva új jelentéssel, új tartalommal töltődtek meg. Isten mindenhatóságáról, Jézus minden nép felett való királyságáról tanítottak engem. Az istentisztelet után közös ebéd volt a gyülekezeti tagokkal és Larissza, a gyüli szakácsa meghívott engem őhozzá aznap estére, hogy ne kelljen újra a hidegben aludnom. Este a lett istentiszteleten Lénával, az új előljáró feleségével is összebarátkoztam, és ő pedig hétfő estére hívott meg hozzájuk.

A Larisszánál alvás nagyon áldott volt. Oroszul imádkoztunk együtt, elmondta, hogy ő hogyan tért meg (alkoholosita volt), majd a fia és menye is megtért. Larissza nagyon szerény körülmények között lakik a szegény negyedben. A ház kívülről úgy néz ki, mintha lebombázták volna és belülről se sokkal jobb. A gyülekezet épülete a szegény negyed kezdetén van egy elég jó utcában, de pár méterrel arrébb már düledező házak vannak. Mégis nagyon boldog és hálás voltam, hogy Larisszánál alhattam, mert szeretetből nem volt hiány.

Hétfőn hosszú csendességgel, Bibliaolvasással kezdtük a napot Larisszával, majd Heroldot magunkhoz véve elmentünk az óvárosba várost nézni és a piacra bevásárolni. Herold sok szuvenirt vett - még nekem is egy Rigás bögrét. Délután négytől pedig a gyüli gondnokával, Yanis-szal elindultunk utcai evangélizációra a szegény negyedben. Yanis egy teázós és filmnézős délelőttöt akart szervezni a hajléktalanoknak a következő csütörtökre és ezért elsősorban ezt a célcsoportot hívogattuk erre az alkalomra. Yanis az utcán kallódó hajléktalanokat és illuminált állapotban levő embereket szólította le. Mivel a beszélgetés lettül folyt, Herold és én nem sok mindent tudtunk csinálni, csak ott álltunk és csendben támogattuk őt. Volt, aki örült az invitálásnak, volt, aki nem. Egyszer két tinédzser fiút is leszólítottunk, akikkel félig oroszul, félig angolul én is tudtam beszélgetni. Az egyikőjük nagyon érdeklődő volt és kiváncsi volt Jézusra, de a másik nagy fenntartással kezelt minket, ezért elhúzta a barátját is. A kb. 2 órás utcajárás után eléggé elfáradtam és Herolddal mindketten elég értelmetlennek, nem hatékonynak éreztük magunkat. Azért imádkoztunk az emberekért, akikkel találkoztunk, és bíztam benne, hogy a Szentlélek majd szól a szívükhöz, ha mi nem is tudtunk.

Az este viszont nagyon jó volt Lénánál és férjénél Raivo-nál, akik meghívtak utána egész hétre magukhoz. Van egy nyolc éves kisfiúk is, aki nagyon aranyos. Léna nagyon finomat főzőtt, és még desszert is volt: sült banán. Ők a városon kívül laknak egy felújított lakótelepen (csak egy hónapja költöztek be) és a lakás nagyon szép, modern, barátságos volt. Raivo (az egyik lett elöljáró) tud angolul, így vele angolul, Lénával pedig oroszul beszéltem. Lefekvés előtt közösen imádkoztunk egymásért és a lett gyülekezetért. Másnap délelőttöt Lénával töltöttem. Léna divattervező, Riga elit hölgyeinek tervez és varr ruhákat. Sokat beszélgettünk a munkájáról és az élet egyéb dolgairól, nagyon bölcs istenfélő nő, sokat tanultam tőle, a hét alatt igazi barátommá vált férjével, Raivo-val együtt. Raivo építész és grafikus (tehát mindketten alkotó művészek), emellett nagyon nagy tárgyi tudása és szíve van az emberek felé. Igazi megtiszteltetés számomra, hogy e család barátja lehetek.

Aznap délután tovább folytattuk az utcai evangélizációt Herolddal, Yanis-szal és még egy előljáróval, Oszkárral. Most kifejezetten csak az ittas hajléktalanokat szólították meg, így Herolddal teljesen feleslegesnek éreztük magunkat, de megbeszéltük, hogy arra jó, hogy mi ott vagyunk, hogy így legalább a gyülekezet tagjai evangélizálnak, egyébként ők sem mennének az utcára. Más kérdés, hogy szerintem az utcai evangélizáció úgy általában nem túl hatékony itt Európában. Este Herold is eljött Lénáékhoz, mert ő addigra már igen egyedül érezte magát a gyülekezet épületébe „zárva”, ahol nyelvi akadályok miatt rajtam kívül mással nem tudott kommunikálni. Így kedd estétől kezdve Herold aludt a gyerekszobában én pedig a nappaliban Lénáéknál. Herold nagyon boldog volt, hogy közösségben lehet.

Szerda, csütörtök és péntek volt a legaktívabb missziós napunk. Voltunk háromszor idősek otthonában, ifjúsági központban és gyermekotthonban. A lett gyülekezet tagjai szervezték nekünk ezeket az alkalmakat. Ezek közül a szolgálati területek közül egyiket se nevezném specialitásomnak, sőt még sosem csináltam ilyet, és nem is erre számítottam. Azt gondoltam, hogy leginkább ahhoz értek, hogy egy vacsora vagy séta közben korombeli értelmiségi fiatalokkal (akiket előzőleg bemutattak nekem, tehát nem vagyunk ismeretlenek egymásnak) elbeszélgettek az élet dolgairól és eközben Istenről, Jézusról is.  De ilyen élményben Lettországban nem volt részem, így teljesen Istenre kellett hagyatkoznom, hogy ő dicsőüljön meg és ne én. Imádkoztam, hogy az Úr adjon szavakat és irányítson engem, mert én magamtól nem nagyon tudom, hogy mit kell csinálni. Hiszem, hogy az Úr megáldotta a szolgálatomat.

Mind a három idősotthon-látogatás más élményt adott. Az elsőben idős nénikhez mentem, akik a betegágyukon feküdtek, egy angolul nem tudó hölggyel a gyülekezetből. Az első szobában három idős néni volt, akik nagyon nyitottak voltak, sok kérdésük is volt Istenről, és meg voltak hatódva, hogy Magyarországról ilyen fiatalon elmentem őket meglátogatni. Megengedték, hogy személyre szólóan imádkozzam értük, és ahogy oroszul imádkoztam értük, éreztem, hogy most a Szentlélek szól belőlem, mert én magamtól nem is tudok ilyen jól oroszul. Ez nekem is nagy élmény volt. Egy másik szobában a néni nem örült nekem, zárkózott volt és nem akarta, hogy imádkozzam érte. Azért magamban megtettem. A harmadik szobában pedig csak beszélt és beszélt a néni az életéről, én szinte meg se szólaltam, csak a végén imádkoztam érte, és hiszem, hogy neki akkor ezzel tudtam legjobban Isten szeretét közvetíteni.  

A második idősotthon-látogatásnál Herolddal és Raivo-val együtt egy zsidó bácsit látogattunk meg, aki 7 éves korában Auschwitz-ba került és négy évig élt koncentrációs táborban, ahol elveszítette édesanyját és testvéreit. A háború után árvaházba került, ahonnan apja sokára, de kihozta. Nagyon megrendítő volt a vele való beszélgetés, és ami még ennél is megrendítőbb, hogy nagyon nyitott volt Jézusra. Örült, hogy meglátogattuk és Jézus megváltásáról beszélünk neki. Megérintette a tény, hogy Isten megbocsátja az ő bűneit. Meg akart keresztelkedni és Bibliát is szeretett volna olvasni. Bár látványosan nem mondta el a megtérők imáját, de én hiszem, hogy valami történt a lelkében. Kérdeztem, hogy van-e benne harag a németek iránt, és azt mondta, hogy nincs. Ez önmagában már egy hatalmas dolog szerintem.

Az utolsó idősotthon-látogatáskor a könyvtár szobájában kb. 6-7 idős ember gyűlt össze és körbe ülve egy előadást vártak tőlünk Amerikáról és Magyarországról. Beszéltünk egy kicsit az országunkról, de hamar rátértünk a hit kérdéseire. Sok kérdésük volt arról, hogy ha Isten létezik, miért hagyja a szenvedést a világban, vagy hogy tényleg elég-e az üdvözöléshez az, ha elfogadjuk Jézust. Egy bácsi hajtogatta, hogy jó cselekedetek is kellenek. Az ő kérésére több igerészt is megmutattunk nekik, mely arról szól, hogy kegyelemből, hit által van üdvösségünk, ez ajándék Istentől Jézus Krisztus váltsághalála miatt.  Itt is imádkoztunk egyenként értük, láthatóan több embert megérintettek az elhangzottak, és mondták, hogy menjünk máskor is.

Az ifjúsági központban főleg Herold beszélt három tinédzser srác (14-16 évesek) és 3 gondozó hölgy előtt. Klasszikus evangélizációs előadás-szerűen elmondta Isten és az ember kapcsolatának történetét, a bűn megjelenését, Jézus váltsághalálának szükségességét és bemutatta Jézust, mint egyetlen utat az Atyához. A fiúk érdeklődve hallgatták, pár kérdésük is volt és mi örültünk, hogy a magokat elvetettük. A beszélgetés után javaslatomra közösen kártyáztunk, amivel talán kicsit közelebbivé válhattunk számukra.

A gyermekközpont, amelyet meglátogattunk, egy keresztény szervezet által működtetett napközi. A szervezet vezetője egy angol hölgy, aki az orosz gyülekezet tagja. Nagyon megható volt a vele való beszélgetés, sok nehéz sorsú gyerekről számolt be, aki aztán megtért és teljesen megváltozott az élete. Három napközit tartanak fenn különböző helyeken, különböző korosztályra fókuszálva. Több nevelőotthonuk is van, táborokat szerveznek nyáron és télen, és örökbefogadással is foglalkoznak. Idén tavasszal Helent, a vezetőt, az angol királynő a lettországi gyerekekkel végzett munkájáért érdemjeggyel tüntette ki, amit a Buckingham palotában vehetett át személyesen Károly hercegtől. Láttunk az irodában egy fényképet erről. Mégis alázattal és szeretettel teljes volt. Hallgatva őt könnyes lett a szemem. A napközi, amit aztán meglátogattunk, tíz évnél aluli gyerekekkel volt tele. Sokat játszottunk velük és Herold mesélt Amerikáról, amit nagyon élveztek. Mondtuk nekik, hogy Jézus szereti őket és imádkoztunk is értük. Nem tudom, hogy a gyerekeknek ez mennyit jelentett, de nekem sokat. Nagyon nagy tisztelet van bennem az ott dolgozó hívő nevelők felé, mert nagyon sok türelem, szeretet, hit és bölcsesség kell ahhoz, hogy minden nap nehéz családi háttérből jövő gyerekekkel foglalkoznak, bátorítsák és Jézus felé tereljék őket.

Missziós tevékenységünk az említett eseményeken kívül még a hívők erősítéséből is állt. Szerda délután az egyik gyülekezeti tag több hívővel együtt minket is meghívott magához. Együtt dicsőítettünk, imádkoztunk, és tea és süti mellett beszélgettünk a gyülekezeteink életéről. Csütörtök este pedig Bibliakör volt a gyülekezetben, amiben szintén részt vettünk. Kértem, hogy mindenki mondja el, hogy milyen nehézségeket él át Istennel való kapcsolatában és milyen örömei vannak. Jó beszélgetés alakult ki, az emberek megnyíltak egymás felé és ez fontos, mert a lett gyülekezet komoly gondokkal küszködik, amióta nincs pásztoruk, sokan elhagyták a gyülekezetet, és akik maradtak, tele vannak kétségekkel, zűr-zavarral, egymás iránti bizalmatlansággal. Úgy hiszem, hogy a hívők bátorítása, egymásról hallás és imádkozás is ugyanolyan fontos része volt a missziós utunknak, mint az evangélizáció.

Szeretnék turistás programjaink közül is néhányat megemlíteni. Raivo nagyon nagylelkű volt velünk és Riga exkluzív helyeire is elvitt minket. Szerda délben egy Lido nevű étteremben ebédeltünk, ami egy franchise rendszerben működő nagyon szép étterem Lettországban. Az étterem előtt gyönyörű kert van, tóval, patakkal, virágokkal és szélmalommal. Péntek este csokoládézóban voltunk, ahol igazi forró csokit és többféle bon-bont ettünk. Vásároltunk friss lazacot a halpiacon.

Sétálunk Riga elit negyedében, ahol a nagykövetségek, gyönyörű parkok, patinás épületek vannak gyönyörű dekorációval. Voltunk az óváros részben, történelmi templomokban, és ott is imádkoztunk Lettországért. Az egyik templomban tőlünk független amerikai misszionáriusokkal találkoztunk, ami Heroldnak igen nagy élmény volt.

Az egyik délelőtt elmentünk Rigán kívül az erdő közepén található volt második világháborús koncentrációs tábor emlékhelyére. Az emlékhely bejáratánál egy nagy fal van, ezzel a felirattal: „A falon túl halál van”. Szívszorongató élmény volt az emlékhely, főleg a zsidó bácsival való találkozás tükrében.

Szombaton vonattal elmentünk a tengerparthoz, Jurmala üdülővároshoz, ami Lettország riviérája, elit üdőlővárosa.Gyöngyörű üdülőpalotákat, sétálóutcákat és homokos tengerpartot láttunk. Felszabadultság, fiatalság hangulatát árasztotta a város. Egy luxus étteremben ebédeltünk Herold, Raivo, kisfia Kornéliusz és én.

A tengerparton tartottam magamban egy kis csendességet Istennel. A homokba írtam néhány terhemet, bűnömet, és ahogy a hullám elmosta, átéltem, hogy Isten elveszi tőlem, megbocsát és felszabadít. Aztán visszafelé lekéstük a vonatot, amit én általában nagyon nehezen viselek el, de Raivo azt mondta, hogy ne adjunk lehetőséget a keserűségnek, és majd jön a másik. Ez azóta is az eszembe van, hogy ne adjunk esélyt a keserűségnek, ne háborodjunk fel feleslegesen apró dolgokon, mert azok aztán keserűséghez vezetnek.

A vonaton volt még egy apró evangélázciós lehetőségünk. Herold amerikai fényképeit nézegettük, ami láthatóan nagyon érdekelte a melletünk ülő fiatal párt. Ezért megmutattuk nekik is a fényképeket, és bár Istenről nem beszéltünk velük, az út végén odaadtuk nekik a lettül íródott bizonyságtételünket és Herold email címét. Örültünk ennek a „spontán” lehetőségnek. 

Az utolsó nap, vasárnap, részt vettünk a délelőtti orosz istentiszteleten, amelyen egy moldáv vendég lelkipásztor prédikált (édesapám moldáv, ezért ez nekem nagy szám), majd megható búcsúzás következett a gyülekezet tagjaitól, Heroldtól, Raivotól és családjától. A repülőn áldott meghittség és egyben szomorúság, hogy „véget ért” - érzés vett körül. Aztán landoltam Budapesten, és az ifi egy kis csapata fogadott. Nagyon jól esett és a nekik való beszámoló átlendített engem a szomorúságon, és tudom, hogy hazajövetelemmel nincs vége a missziónak. Valami csak most kezdődik el... Még nem tudom, hogy mi, de érzem, hogy Isten formált, használt, megáldott, és ez nem azért volt, hogy utána mindent ott folytassak, ahol abbahagytam. Valami csak most kezdődik el....